• Panni Kiss

Y NOT II. – Miért nem beszélgetünk (jól)?

A Y NOT-sorozat havonta olvasható posztjaiban olyan általatok javasolt témákat vizsgálunk meg közelebbről, amikről ha ugyan fontos is diskurzust indítani, valamilyen oknál fogva mégis tabuként kezeljük őket. Hozzánk szorosan kapcsolódó dolgokról van szó, amikkel nap, mint nap találkozunk, adott esetben meg is tapasztalunk, mégsem kezeljük mindezt helyén. Mivel kevesen foglalkoznak ehhez hasonló kényes témákkal, így az interneten is nehézkes minőségi tartalmakra találni. Ezért a Y NOT-sorozat nemcsak egy nyílt és őszinte diskurzus elindítását szolgálja, hanem gyakran feltett kérdéseket válaszol meg, informál, tanácsot ad a téma megfelelő kezeléséhez, lekommunikálásához és további megbízható tartalmakat ajánl a témában.

Miért tabu a kommunikáció?

A másokkal való társalgás a mindennapjaink részét képezi. Olyan könnyedén diskurálunk, és annyira természetesnek vesszük interakcióinknak ezen formáját, hogy olykor bele se gondolunk a jelentőségükbe. A kommunikáció minősége és módja azonban igenis fontos a kapcsolataink fenntartásához és a szeretetünk kifejezéséhez.

Az évek során nagyon kiéleződtem erre a témára. Egyrészről mert a minőségi időt preferálva, az őszinte és érdeklődő kommunikáció révén próbálom meg én is kifejezni a szeretetemet mások felé. Másrészről pedig megszámlálhatatlan kapcsolatot és társaságot láttam szétzuhanni a nem megfelelő kommunikáció miatt.

Nem kell a másikra borítanunk az asztalt ahhoz, hogy megbántsuk. Az érdeklődés hiánya, a nem megértő és odafigyelő hozzáállás nagyobb sebet üthet a másikon, mint a “de hát egy rossz szót sem szóltam”-jelenség.

Pontosan ezért nagyon nehéz észrevenni, hogyha a kommunikációnkban és ezáltal a kapcsolatainkban valami nem stimmel. Nem kell, hogy drasztikus vagy agresszív legyen. És hogy miért tabu a kommunikáció minősége? Sok választ tudnék írni erre. Talán, mert nehezen definiálható egy jó diskurzus. Talán, mert annyira magával értetődő, hogy beszélgetünk a másikkal, hogy azt gondoljuk, ez már önmagában elég. És talán azért is, mert nehéz szembenézni a saját “gyengeségeinkkel”.


Miért fontos erről beszélni?

Pontosan azért, mert mindenkiben megvan ez a “gyengeség”. Az, hogy nem kommunikálunk megfelelően lehet személyiségből, szituációból vagy hangulatból fakadó dolog is. Senki sem tökéletes beszélgetőtárs és nem is kell, hogy mindig azok legyünk. Ez egy képesség, amit bármeddig fejleszthetnénk. A másik ettől nem rossz ember, ahogy mi sem vagyunk azok, ha épp nincs kedvünk a partnerünk felé nyitni. Egy kevésbé élvezetes diskurzust indokoljuk azzal: a beszélgetőfél egyik, néhány vagy akár összes tagja még fejlődik abban, hogy jobban kifejezze magát. Ezzel a hozzáállással az érdeklődés hiánya kapcsán kialakult dühöt vagy csalódottságot megértéssel helyettesíthetjük.

Ezért lenne érdemes erről beszélnünk. Mert egy figyelmetlen beszélgetés, az érdeklődés hiánya, az asszertív kommunikáció elhanyagolása a másikból dühöt, csalódottságot és sok más negatív emóciót válthat ki. Megsérthetünk vele másokat, a kapcsolatok romlásnak indulhatnak és így az asszertivitás helyett a passzív-agresszív stílus érvényesülhet beszélgetéseink során. És ez mintegy lavinaként annyi mindent magával ránt. Ilyenkor már leülünk egymás mellé vacsorázni egy szó nélkül, a közös utazások során inkább mindenki a telefonjába mélyed és napok, hetek, hónapok telnek el anélkül, hogy bármilyen tudnivalót nyernénk a másikról. Ez borzasztóan veszélyes. Ha nem tudunk a másikról semmit, akkor honnan tudnánk, mikor van szüksége ránk? És fordítva?



Hogyan kommunikáljunk jól?

A kulcs az asszertivitás. Ezt a kifejezést sokféleképp lehet definiálni, de a lényege nagyvonalúan az, hogy a beszélgetés során kiteljesedési lehetőséget nyújtunk a partnerünknek és önmagunknak egyaránt. Így a beszélgetőfelek annyit és úgy osztanak meg a másikkal, amit feltétlenül szükségesnek tartanak. A diskurzus során pedig mindenki úgy érzi, hogy meghallgatásra talált és szeretve van. Ez lenne a cél. A kérdés csak az, hogyan jussunk el idáig?

  1. Jöjjön az első gyakorlatias tippem, ami talán minden jó beszélgetés alapját képezheti. A meghallgatás, az empátia. Ez nemcsak a minőségi idő lényege. Ha a másik megoszt velünk valamit, éreztessük vele, hogy kíváncsiak vagyunk rá és érdekel mindaz, amit megoszt velünk. Figyeljünk rá, ne matassunk az asztal alatt, ne a tévét vagy a telefonunkat bámuljuk! Nézzünk a szemébe, bólogassunk, a nonverbális kommunikációnk is jelezze, hogy jelen vagyunk! Előfordulhat, hogy olyan témát érint a társunk, amiben nem vagyunk relevánsak. Ilyen esetben se dőljünk hátra, hogy “ezt én nem értem” vagy “ez engem hidegen hagy”! Helyette találjunk kapcsolódási pontokat a számunkra is érdekes téma és a felvetett dolog között! Néha nem egyszerű megérteni, hogy a másik világában az apróságoknak tűnő dolgok valóban óriási problémák lehetnek. Az empátiából merítkezve próbáljuk meg a másik világába képzelni magunkat.

  2. Reagáljunk! A meghallgatás értékes kiegészítője a diskurzusainknak, de könnyen félreérthető. Érdemes kitapasztalnunk, hogy a társaink milyen mértékben igényelik a visszajelzéseket. Ha azonban nem szeretnénk, hogy a beszélgetés megrekedjen, kínos csendbe torkolljon, tegyünk fel kérdéseket az elhangzottak kapcsán. Ebben szintén segít, ha valóban odaképzeljük magunkat az elmesélt szituációba. Ha éppen kérdés nem is jut eszünkbe, adjunk olyan visszajelzéseket, minthogy “igen, értelek”, “hú ez meglepő” vagy “nem mondod, komolyan?”. Nem kell azonban túlzásba esnünk. És semmiképp se adjunk hangot olyannak, ami nem őszinte.

  3. Kérdezzünk! A másik hogyléte felől való érdeklődés a felütése a tartós kapcsolatoknak. Bármilyen szeretetnyelvet priotizáljon a társunk, aligha van olyan, aki nem igényli, hogy olykor-olykor megkérdezzék tőle, hogy van ma. Ha nem jut eszünkbe egyetlen releváns kérdés sem, kapaszkodjunk a beszélgetés menetébe, a másik mondataiba. Ha kérdeznek tőlünk valamit, kérdezzük vissza ugyanazt.

  4. Dobjuk fel a témát! Nem kell mindig arról beszélgetni, hogy kivel mi történt, ki mit ért el és milyen izgalmakba bonyolódtunk. Sok introvertált személy pont ezért nem szeret társalgásokba bocsátkozni, mert azt érzik, nem elég érdekesek vagy nincs mit felmutatniuk. Ha ilyen irányba tartana a diskurzus vagy az elmúlt napok eseményeiről már mindenki beszámolt, dobjunk fel konkrét témákat. Dobjunk fel bármit, ami eszünkbe jut. Elárulok egy titkot: anno akkor bizonyosodtam meg arról, hogy Misi egy igazán különleges valaki lesz az életemben, amikor az egyik randinkon feltette a kérdést: “és te mit gondolsz a kortárs művészetről?” Benne volt minden, ami megmelengette a szívem: az érdeklődés, hogy vette a fáradtságot és kikövetkeztette a közösségi oldalaim alapján, hogy érdekelnek a kortárs alkotások. Másrészről, hogy vette a bátorságot és a szokásos ismerkedős kérdések helyett feldobott valamit, ami kapcsán egy rejtetettebb oldalunkat is megmutathattuk a másiknak. Életem legjobb randija volt, teljesen lenyűgözött.

  5. Meséljünk! Milyen egyszerű azt mondani, hogy semmi nem történik velünk. De gondolkodjunk el azon, hogy valójában hány olyan dolgot hallgatunk végig, ami annyira azért nem érdekfeszítő, de a másiknak az, fontos és szívesen elmesélné. És mi meghallgatjuk és sokszor tényleg izgalmasnak látjuk ezeket a beszámolókat. Holott a saját mondanivalónkkal összevetve lehet, hogy annyira nem is azok. Jogunk van mesélni magunkról és sose tudhatjuk, hogy a mondanivalónkban mi fogja meg majd a másikat. Ha nem érkezik kérdés felőlünk, akkor egy idő után érdemes elkezdeni magunkról mesélni, ezzel jelezve, hogy nekünk is igényünk van az érdeklődésre.

Hogyan kommunikálhatunk rosszul?

Ha nem asszertívan, akkor passzívan vagy agresszívan beszélgethetünk. A passzív kommunikációs stílus jellemzője, hogy nem őszinte, nem nyitott, a partner ilyenkor nem reagál, nem kérdez, saját magában gyűrögeti a gondolataid és egy áldozati szerepet erőltet magára. Az agresszív kommunikációs stílus a “mindig igazam van” típus. Az így kommunikáló partner mindig nyerni akar, a saját igényeit és igazát tartja szem előtt. Ironikus, lekicsinylő, minden meglátásra hevesen reagál, durva és sértő.

Ez két igen erős véglet, amik ismeretében körvonalazódhat bennünk, hogy mit érdemes elkerülnünk a beszélgetéseink során. Az, hogy hogyan kommunikálunk nem mindig ennyire fekete-fehér.

De értsük meg, hogy ha valaki érdeklődéssel fordul felénk, akkor valóban kíváncsi ránk. A passzivitás tiszteletlen és sokszor azt sugallhatja, hogy válaszra sem méltatjuk az illetőt, emberszámba sem vesszük. Azért ebbe gondoljunk csak bele egy kicsit: milyen komoly sérelmeket okozhatunk szimplán azzal, hogy nem érdeklődünk a másik felől.

A folyamatos visszavágás pedig szintén borzasztóan ártalmas. Sem a mártír, sem az élharcos szerepének nincs helye a kommunikációnkban. Ha úgy érezzük, valami sért minket, a másik lekicsinylése, kigúnyolása helyett kérdezzünk rá, hogy valóban jól értjük-e az elhangzottakat. Ha igen, jelezzük, hogy a megjegyzés offenzív volt.

Nem attól leszünk erősek, hogy mindent hárítunk, ami kritikaként fogható fel. Pont abból nyerünk értékeket, hogy ha megfontoljuk és ha úgy látjuk, elfogadjuk a jogos meglátásokat. Az állandó hárítás és ujjal mutogatás borzasztóan komolytalan viselkedésre vall.


Hogyan érdemes erről beszélni?

Nem mindenki tud jól együttműködni, és valóban van olyan, hogy nem találjuk a másikkal a közös hangot. Olykor a partnerünk tényleg annyira máshogyan él és máshogyan látja a világot, hogy hiába próbálkozunk, nem tudunk a szituációjába helyezkedni. De legtöbbször nem erről van szó.

Ha valamilyen gond van a mindennapos diskurzusaink során a hozzánk közelállókkal, mindenképpen jelezzük. tegyük fel a kérdést, “miért nem érdeklődsz felőlem mostanában?” vagy “mi a gond, ma nem vagy túl kommunikatív?" Ezek a kérdések könnyedén, sértődés nélkül tisztázhatják, hogy mi okozta a diskurzus zátonyra futását.

Ha erre a kérdésre nincs lehetőségünk vagy bátorságunk, akkor maradjunk egy picit csendben. A kínos hallgatást legszívesebben elkerülnénk. De jelzésértéke van, azt sugallja, hogy “én már nagyon sokat kérdeztem, most már szeretném, hogy te is részt vegyél a beszélgetésben”.

Pont ezek a kis szünetek ébresztik rá sokunkat, hogy bizony, ideje aktivizálnia magát. Továbbá a csend ötleteket adhat azt illetően, hogy merre vigyük tovább a beszélgetést.

És sajnos, van olyan, hogy valakivel, akár hozzánk közelállóval teljesen lehetetlen a beszélgetés. Nem reagál, nem figyel, nem mesél, nem kérdez, a meglátásainkat hárítja, sérteget és nincs az a kedves jelzés vagy kínos csönd, ami felnyitná a szemét. Ez viszonylag ritka, de ilyenkor érdemes belenyugodnunk a helyzetbe és nem erőltetni a dolgot. Nem érdemes magunkat feleslegesen terhelni. Ha egy beszélgetés gyomorgörcsöt okoz, ha nehezünkre esik részt venni benne, ha megbántva érezzük magunkat, akkor ott nagy eséllyel a másikkal van gond. Igyekezzünk elfogadással és szeretettel fordulni az ilyen társaink felé is. De tudatosítsuk: a jó beszélgetéshez igenis két ember kell.


További tartalmak, amik segíthetnek a téma normalizálásában és megbízható információt nyújtanak (katt):

Beszélgess jól!


Csodaszép és beszélgetésekben gazdag húsvéti ünnepet kívánok,

Panni

1/12

© 2021 by Civitas